A ZSEBBE VALÓ CSERÉP
Bevezetés a 19. századi mezőtúri butellák világába
Mezőtúr a 19. század hetvenes éveire vált a magyar nyelvterület egyik legfontosabb fazekas központjává. Mivel a városban és környékén található agyag nem volt alkalmas tűzálló edények készítésére, valamint a tálas edény korongolására (tál, tányér) sem ez az összetételű alapanyag volt a legoptimálisabb, az ún.: állóedények készítéséről lettek ismertek az itt működő műhelyek.[1]
A korsók, kanták, tejesköcsögök, bödönök, kancsók, locsolók nagy mennyiségben és kiváló minőségben kerültek ki az égetőkatlanokból. Eljutottak az Alföld majd minden pontjára, az északi hegyvidék déli oldalának településeire, illetve a főváros környékére is.
A 25-30 féle, folyamatosan készített cserépedény-típus mellett volt 4-5 típus, amit a korsósok csak egyedi megrendelésre korongoztak ki, vásárba ezeket az árukat nem vitték, kivitelüket, az esetlegesen rájuk kerülő szöveges részeket a vásárlóval mindig egyeztették.
A leggyakoribb, ilyen, általában ajándéknak készülő tárgyak voltak a feliratos gömbölyű vagy egyenes oldalú bödönök, (medve)alakos dohánytartók, mívesebb csárdáskorsók, varrókosarak.
Az egyedi megrendelés alapján készülő cserepek egyik legfontosabbika a butella, mely készítésének egyik nagy magyarországi központja Mezőtúr volt.[2] Ezek a különleges fazekasáruk nem csupán a mesterségbeli tudásról tesznek tanúbizonyságot, hanem felirataik, évszámaik, rajzaik-díszeik, a rajtuk szereplő személynevek sokat elárulnak a száz-százötven évvel ezelőtti világról is.
Zöld mázas butykos (1860-as évek)
(fotó: Pusztai Zsolt)
Írókás butykos (1883.)
(fotó: Pusztai Zsolt)
Névre szóló egyenes falú zsírosbödön (1886.)
(fotó: Pusztai Zsolt)
Névre szóló pereckulacs (1861.)
(fotó: Pusztai Zsolt)
[1] Ez nem jelenti azt, hogy ne készítettek volna ilyen funkciójú edényeket. A sütő-főző cserepeket gyakorta korongozták más vidékről (főleg Gömörből) hozatott tűzálló agyagból, a tálakat, tányérokat pedig az 1880-as években már viszonylag nagy mennyiségben készítették, de sosem fejlődött ki olyan jelentős tálasság Túron, mint pl. Hódmezővásárhelyen vagy tányérkészítő Gyöngyösön, Pásztón.
[2] A kerámiakutatás az 1980-as évekig Mezőtúrt a nagy butellakészítő központok (Mezőcsát, Tiszafüred, Hódmezővásárhely) mellett a kisebb központok sorában tárgyalta. Az elmúlt harminc évben ez a szemlélet lassan megváltozott, hiszen az azóta előkerült, közgyűjteményekben vagy magángyűjteményekben őrzött butellák száma, minősége, valamint a tudományos feldolgozás kétségtelenül bizonyította, hogy Túr jelentősebb központ volt, mint azt ez idáig tartották.
Az elnevezésről
A butella elnevezést Mezőtúron leginkább a hasáb alakú, négy oldalra lapított, igen szűk szájú, legfeljebb 22-25cm nagyságú, pálinka tárolására készített edényre használták. Fontos kiemelni, hogy a butella, butélia, butykos kifejezések rokon értelműek, különösen a butykos kifejezést használták előszeretettel minden szűk szájú edényre, bár a butykos elnevezés alatt Mezőtúron a korsós szaknyelv és a népnyelv az öblös, de szűk szájú, főleg pálinka tárolására használatos, 0,5-25 literesig is korongozott, fülezett tárolóedényt értett.
A butella, butélia kifejezéseket a szakirodalom a francia üvegpalackot jelentő ’bouteille’ szóból eredezteti, de hozzá kell tennünk, az elnevezés német nyelvből való átvétele sem kizárt, ahol a ’buttel’ szó (melynek latin alapszava, a borostömlőt jelentő ’butta’) jelöli a nyakkal készülő, szűkebb szájú edényeket.
Az elnevezésről fontos még elmondani, hogy a butella név nem csak a cserépedények területén volt „átjárható”. Szinte minden szűkszájú, bort vagy pálinkát tároló-kínáló edényt – akár üvegből, porcelánból, esetleg fémből – készült, neveztek vagy nevezhettek így is.
1854-es, Tömösvári Sándor részére készült hasábbutella
(fotó: Pusztai Zsolt)
Karcolással, metszéssel díszített butella (1863.)
(fotó: Pusztai Zsolt)
Története
A népi cserépedények sorában a butella – mai ismereteink szerint – a 18. közepén jelenik meg, nevezetesen hódmezővásárhelyi munkák tűnnek fel ekkor. Korban hasonló, ugyancsak kézi korongozású, kézi festésű habán butellákat is ismerünk, de nyilvánvaló, hogy a későbbi alföldi butellák előképének az említett vásárhelyieket tekintjük.
A butella elterjedésének három fontos feltétele: a fazekasműhelyek technikai színvonalának fejlődése, pálinka jelentőségének növekedése illetve az írásbeliség terjedése.
Az első feltétel a mázak elterjedésével van kapcsolatban. Pálinka – és általában szeszesitalok – tárolására csak olyan edényt érdemes készíteni, amely megtartja a folyadékot, nem szivárog. Ezt a tulajdonságot a mázazással lehet elérni, tehát az ilyen funkcióval bíró cserepek legalább belül mázasak. A 18. századi vásárhelyi fazekasság már nagy mennyiségben használta a mázakat – e tudásuk mezőtúri hatásáról még itt is szólni fogunk.[3] Az ekkor készült butellák már tökéletesen megtartották a folyadékot, jól zárhatók voltak.
A magyarlakta területeken mindig is a bor volt a szeszesitalok legfontosabb, legnagyobb mennyiségben fogyasztott változata. Az alkohol fogyasztása nem csak élvezeti értékének okán terjedt el, hanem az a tény is befolyásolta, hogy a víznyerő helyek gyakran fertőzöttek voltak, így leginkább a bor tudta a vizet helyettesíteni. Az „égetett bor”, azaz a szlovák nyelvből átvett elnevezéssel: pálinka párlatának készítésére már a 14. századból van adat.[4] Valószínű, hogy az első italokat Itáliából hozták be üveg butellákban, de ekkor még inkább gyógyszerként használták fel udvarházainkban. A 19. századtól az égetett szesz jelentősége ugrásszerűen megnőtt, így szabályozták főzését, értékesítését, adóját. Az 1851-ben már százezernél (!) több kisebb-nagyobb pálinkafőzdét írtak össze Magyarország területén. Még inkább növelte a pálinka jelentőségét az, hogy a magyarországi szőlők 2/3 részét érintette, részben vagy egészben azokat ki is pusztította a filoxéra járvány, mely 1875-ben jelent meg az országban.
Az írásbeliség, az írástudás terjedésének a butellák szöveges részeivel áll összefüggésben. Nagyon kevés olyan, a tárgyalkotó népművészet területéről származó tárgytípus van, amelyen ilyen mennyiségű szöveges feliratot találnánk, mint a butéliákon. Az pedig, hogy külön „műfaj”, a butellavers műfaja is létrejött, egyedülálló.
A szöveges díszítmény elterjedése feltételezte az írni-olvasni tudó mestert és az írni-olvasni tudó megrendelőt és megajándékozottat. Református vidékeken egyébként is gyakoribb az írástudó ember-mesterember, az 1868. évi népiskolai közoktatásról szóló törvény pedig gyakorlatilag mindenkinek elérhetővé tette a betűvetés tudományának elsajátítását.[5]
A Mezőtúron készült butellák jelenleg ismert legkorábbi darabjai az 1850-es évek elejéről származnak. A Néprajzi Múzeum őriz egy 1852-es datálású nagy valószínűséggel Mezőtúron (esetleg Szarvason) készült zöld hasábbutellát. Ennek hasonló párja egy 1854-es évszámmal, szöveggel ellátott darab a Túri Fazekas Múzeum gyűjteményében.[6]
A túri butellák száma az 1860-as évektől gyarapszik, a legtöbbet az 1875-1890 közötti időszakból találunk. A már említett hasábforma mellett ebben az időből feltűnik néhány emberalakos darab és néhány nem lapított, palack alakú is.
Ezen változatos, míves tárgyak leírást, készítésük módját, feliratait mutatjuk be a következő fejezetekben.
[3] A 18. század előtt is ismertek, használtak voltak a mázak, de nagy mennyiségben kívül-belül mázas edényeket ekkortól állítottak elő nagy mennyiségben.
[4] A pálinka jelenleg használatos meghatározása nem pontosan fedi a koronként más és más technikával készült égetett szeszesitalok, párlatok készítési módját, alapanyagaikat, de e cikknek nem is feladata ezek megkülönböztetése, pontos leírása.
[5] Az 1868. évi XXXVIII. törvénycikkről van szó.
[6] Hallomásból tudunk magángyűjteményben található, 1850 előtti datált darabról, de erről sem fotóval, sem pontos leírással nem rendelkezünk. A Túri Fazekas Múzeum legkorábbi datált butellája érdekes módon egy Szarvason 1851-ben készült nem túl míves, alig 12cm magas darab.
Butella díszes főoldala, oldala és írásos hátoldala. (1880.)
(fotó: Pusztai Zsolt)
Zöld-kék mázzal írókázott, karcolással írt sárga alapszínű butella (1881.)
(fotó: Pusztai Zsolt)
Egyszerű díszű, felirat nélküli, sárga alapszínű butella
(1870-es vagy 1880-as évek)
(fotó: Pusztai Zsolt)
Sarkain, élein húzott, metszett egyszerű
írással díszített butella. (1882.)
(fotó: Pusztai Zsolt)
Férfialakos butella. K. Nagy Imre korsósmester munkája. (1885.)
(A fotó másodközlés. Forrás: Mezőtúri fazekasság 1813-1914. Katalógus.
Néprajzi Múzeum, 1978. 15. fotó)
A butella felirata:
„Csárdás butella ez takaros.
Hozza tele szivem korcsmáros.
Egy Meszely ha ebbe meg nem fér,
Adja ide én had öntöm fel.”
(1870-es évek)
(fotó: Pusztai Zsolt)
A ZSEBBE VALÓ CSERÉP
Bevezetés a 19. századi mezőtúri butellák világába
2. rész
A butella készítése
A 19. században készült túri butellák mindegyike kézműves eszközökkel, a leghagyományosabb fazekas alapanyagokból az évszázadokon át oly jellemző technikai megoldásokkal készültek, a gyáripar felé mutató gipszformába öntésnek, a formába préselésnek még nem találjuk nyomát. Mindegyik tárgy vagy korongosmunka, vagy agyaglapokból szabott, ragasztott edény.
Az agyag formálásának megkezdése előtt meg kellett tervezni, hogy milyen alakú, mekkora méretű, milyen díszű edényt kell elkészíteni, természetesen mindezt összhangba hozva a megrendelő igényeivel. Ahogyan már írtuk, a butella nem hétköznapi folyóedény volt, ezek készítésekor sokkal több lehetősége volt a mesternek saját ízlése és tudása megmutatására, mint az ezrével készült paraszti háztartási edények esetében.
A hasábbutellák alapja egy forgástestként kikorongozott, általában felfelé szélesedő, vállas palackforma, egyenes fallal, kifejezetten szűk szájjal.[7] Fontos, hogy egyenletes, viszonylag vastag fala legyen az edénynek, hiszen ha nem elég erős, a további munkafolyamatokban könnyen kirepedhetnek. Ugyanez igaz az edény aljára is, min. 1-1,5 cm vastag talprészt volt szokás hagyni. Az is előfordult, hogy a formára alakítás után a korongozáskor kialakított edényaljat, ha az behorpadt és megrepedt, egyenesre pótolták, tömködték agyaggal, vagy akár le is vághatták és agyaglapból új aljat ragaszthattak.
A száj kiképzésénél figyelembe vették, hogy később az alkalmas legyen az ivásra, a kiöntésre, illetve a belevaló dugó légmentesen le tudja zárni.[8] A jó korongos ismérve volt az, ha az edény testétől határozottan, szép ívben elválló, szabályos formájú, minél szűkebb szájjal fejezte be edényét.
A kész butélia magassága általában 13-25 cm között váltakozott, tehát ehhez mérték a korongon a még száradás közben zsugorodó nyerstermék méretét.[9]
A kikorongozott palackokat néhány órán át szikkadni hagyták, hogy ne ragadjon és deformálódás nélkül kézbe lehessen venni.
A következő lépés a hasábforma kialakítása volt. Ehhez a nyers edényt palára, falapra (esetleg márványlapra) helyezték és kézzel igazítva, valamint egy nyeles falappal (lapogató, lapicka, lapocka) csapkodva addig formálták, amíg az oldalak, az élek ki nem alakultak. Közben többször hagyták szikkadni, pihenni. Attól függően, hogy mennyire pontos, míves butellát akartak készíteni, akár 6-8 alkalommal is kézbe vehették, hogy a formán korrigáljanak. A ránk maradt edények közt találunk a korongozott formától alig laposabbat, de egészen, 2-3 cm vastagságúra ellapogatott darabokat is. Úgy tartották, az igazán míves hasábbutella 2-2 oldala egyforma, felülről és alulról nézve is szimmetrikus, kissé felfelé szélesedik, oldalai egyenesek, élei határozottak, szája pontosan középen található.
A kívánt alak elérése után, a még nedvesen nyers, bőrkemény edényre ragasztották a rátéteket: gombokat, zsinórokat, levéldíszeket, rozettákat.
Korongozott hordóformákból állították össze az ún.: hordóbutellát is, melynél a különálló darabokat ugyancsak bőrkemény állapotban dolgozták össze.[10]
A könyvbutella összeállításánál előbb asztalon nyújtottak, vagy korongon korongoztak agyaglapokat, ebből szabták ki a könyvforma téglalap alakú oldalait. Ezeket gyakran fa sablonformára hajtva, azt azon összedolgozva, a korongozott szájat is felragasztva készítették.
A következő lépésben az edényt részben vagy egészben földfestékkel (öntőfestékkel, engóbbal) vonták be. A legelterjedtebb fehér színű mellett Mezőtúron sokat használták a sárgát (dudi sárga), valamint előfordultak a barna árnyalatai is.
A butellákat szinte mindig mártották, nem kanállal öntötték körbe, ahogyan sok más edénytípusnál ez szokás volt. Ha az edényt teljesen be akarták engóbozni, akkor előbb a szájrészt mártották be, majd annak száradása után a másik részt is visszamártották, általában a szájánál fogva. A másik megoldás az volt, amikor az edényt egyszerűen az aljánál fogva, szájával lefelé egyszer belenyomták a festékes vederbe. Ilyenkor az aljarészen 1-2 cm szélességben – ahol a fazekas ujjaival tartotta – éles kontúrt alkotva alapszín nélkül maradt.
Az földfestéket is száradni hagyták, hogy már annak elmaszatolása nélkül lehessen az edényt újra kézbe venni.
Sárga alapszínű, színes, írókás díszű butella (1880-as évek)
Sárga alapszínű, színes, írókás díszű butella (1880-as évek)
Sárga mázas hordóbutella
(1890-es évek)
Sárga alapszínű, színes mázzal és engóbbal vonalazott butella.
Alján jól látható a bajusz vágása, illetve vállainál a sarok kimetszése.
(1880-as évek)
Még a nyersmunka része, de tulajdonképpen már a díszítés egyik első fázisa következett: a bajusz és a vállrész kivágása, az élek lehúzása. A bajusznak nevezett íves kivágásnak több funkciója is volt. Amellett, hogy mívesebb kivitelben dísze volt az edénynek, a leváló darabok miatt könnyítette az egyébként elég tömör edényaljat, valamint a metszéskor keletkező pici lábakon stabilabban megállt a butella, mint telitalppal. Az élek lehúzására azért volt szükség, hogy a száradó engób, valamint később majd a máz ne repedjen, hulljon re róla.
Az oldalak lehúzásakor keletkező vonalak ugyanakkor jó keretet adtak később a díszeknek, az írásnak.
Az oldalak élei és a nyakrész íve közötti találkozásnál létrejövő sarkot is gyakran kimetszették, ezzel is díszítve és könnyítve az edényt.
Néhány butellán megfigyelhető, hogy nagyon apró lyukat szúrtak a vállrészre, vagy a száj közvetlen tövébe, hogy a be-és kitöltéskor a levegő ki tudjon jönni. Ezt a lyukat is ekkor készítették el.
Napot vagy virágot utánzó bajuszvágás egy 1870-es években készült zöld butella előoldalán
Az előbbi butella oldalán látható egyenes vonalas bajuszvágás
Egyszerű díszű, írott butella oldalnézete.
Jól látható alul a bajuszvágás
Sárga alapszínű, színes írókás, főoldalain és keskeny oldalain bajuszvágásos butella az 1880-as évek elejéről
Sárga alapszínű karcolt butella írásos oldala. (Szövege: „Hegedüs János számára készült ez a butela a ki iszik belöle vájon egéségére 1888ik évbe készült”)
Az előbbi feliratos butella oldaldísze
[7] Írásunk korábbi részeiben említettük, hogy az alföldi butellák egy széles köre nem hasáb formájú, hanem ovális, íves oldalú. Mivel ennek a formának kevés nyomát fedezhetjük fel a 19. századi túri anyagban, külön készítésükre nem térünk ki, korongozásukról csak annyit, hogy ezeket már korongon nem egyenes fallal, hanem a későbbiekben tovább lapított íves oldallal készítik.
[8] Eredetileg fából (pl. eperfából) faragott dugót használtak, a parafa csak a 20. században terjedt el.
[9] A túron használatos agyagok átlagban 10%-ot zsugorodnak a száradás és égetés során.
Ennél kisebb és nagyobb butellák is előfordulnak. A kisebbek vagy díszek, vagy gyermekjátékok, a nagyobbak elsősorban mesterremekek. A 13-25 cm közöttiek voltak az igazi használati tárgyak, ezek tárolása, hordása volt a legpraktikusabb, ezek álltak kézre.
[10] A hordóbutellát, ha abban már inkább bort, mint pálinkát tároltak, azaz nagyobb méretben, több elemből (7, 12 db) készítették, hordókulacsnak is nevezték.
